(Ezek a részletek azokból a jegyzetekből valók, amiket az olvasó- és értelmezőpróbákra készülve írtam össze, elsősorban saját magam számára emlékeztetőül, hogy mikről szeretnék beszélni, illetve beszélgetni a társulattal, mikor elkezdjük a próbákat, másodsorban a dramaturgunk, Zsófi számára, akivel együtt készültünk, húztuk a szöveget, vitatkoztunk róla, kerestünk forrásokat hozzá. - JB.)A végítéletben is ténylegesen egyetlen ember mulasztása okozza a katasztrófát, Hudetzé. De ebben közrejátszik, hogy egyedül van az állomáson, mindenre neki kell figyelnie. Közrejátszik Anna csókja, amivel összezavarja. Anna csókjában pedig közrejátszanak a falubeli pletykák, amiket otthon is hall, a pecsét, ami Hudetznéra ütöttek. Anna önkéntelenül, szemtelen módon a falu nevében provokálja Hudetzet. Az okok összetettek, és egymásból következnek, Anna így magyarázza őket:
„Elfelejtett jelezni, mert én megcsókoltam, de én soha meg nem csókolom, ha nincs felesége, akit sosem szeretett...”
Sőt, amiről Anna nem beszél: vajon miért különösen érzékeny Hudetzné féltékenységére? - Mert őrá is féltékeny valaki; Ferdinand, a barátja.
Kérdés, hogy attól, hogy valakinek egy negatív tette megmagyarázható egy korábbi, az ő hatáskörén kívül eső körülmény alapján (pl akinek a szülei verik, ő is verni fogja a gyerekeit), attól csökken-e a felelőssége. Van-e kitérés, szabad választás.
Mi az egyén felelőssége a közösségi nyomással szemben?
Hudeztet ünneplik, nem vallhatja be már a tettét. Meg kell győznie magát is arról, hogy nem is követett el bűnt. Ebben segítségére van a közvélemény, hiszen amit mindenki mond, az úgy van. Annának szinte emlékeztetnie kell arra, hogy mi történt. Anna egyedül marad a valóságról való tudásával.
Felvágott nyelvű lány, de nem romlottan, hanem mint egy gyerek, kimondja, ami botrányos. Provokál, de nem aljasan, hanem naivan.
A naiv hibából lesz a katasztrófa, ez az, ami Annát felnőtté érleli. A történet többek között Anna felnövéséről szól. Mindig ez a folyamat, ahhoz hogy valaki érett felnőtté váljon; csak jó esetben kicsiben, hibákat követünk el, amiket értékelünk, levonjuk a tanulságokat, változtatunk azon, ahogy élünk. Ez egy végzetes hiba, ami radikálisan változtat meg sorsokat.
Anna az aki szembenéz a felelősségével. Hudetz elnyomja, ő hívja el Hudetzet beszélni róla. A fiatal Annának még van tere, hogy fejlődjön, változtasson, Hudetznek már nincs, ő egy érett felnőtt, annak a tudatában, hogy tudja, mit miért tesz. Ezért lehetetlen szembenéznie a radikális hibával, a személyiségét alapjaiban rendíti meg. Ő egy kötelességtudó hivatalnok, akkor hogy követhetne ekkora hibát? Hibákat? Hiszen nem csak a vonatkatasztrófát okozta a tévedése, hanem a házassága tönkremenését is. Az már korábban tönkrement, de ugye azzal sem tudott szembenézni, azt is elfojtotta.
A próbákon eleinte soknak kell lenni. Meg kell keresni egy szereplő belső állapotának és motivációjának lényegét, és azt nagyított, szélsőséges képekben megfogalmazni. Mi az, amit ezekből a képekből tudunk használni majd. (Mondok egy példát: Hogy lehet a féltékenységet szélsőséges színpadi képekben megfogalmazni? Ferdinand is féltékeny Annára, Hudetzné is Hudeztre. Ferdinand nem akarja, hogy mást észrevegyen, másra ránézzen: eltakarja a szemét, szemellenzőt csinál neki, ruhadarabot, kendőt tesz a fejére - esetleg úgy takarja el a szemét a tenyerével, ahogy a lovaknak szokták, hogy ne lásson mást, csak őt. Tánc: igyekszik, folyton úgy helyezkedni, hogy a partnere mást ne láthasson, másra ne tudjon ránézni se - a partner persze kíváncsi, hecceli, vagy akár önkéntelenül is szeretne látni, szeretne „képben lenni” - ebből egy folyamatos helyezkedés - táncikálás alakul ki a jelenet során.)
Meg kell keresni, hogy - ahogy ez a szövegben is megvan - későbbi események már korábban rejtve szerepelnek a színpadon, az előadásban, hogy amikor ténylegesen odaérkezünk hozzájuk, meglepetés-szerű ráismerés legyen a nézőnek, jé hát ez eddig a szemem előtt volt már, csak nem figyeltem rá, nem tudtam mi ez, vagy nem ennek gondoltam. Amolyan színpadi Déja vu.
Gyerekkoromban a nagyanyám szemébe mondtam, hogy miket hallottam róla az anyámtól, akivel rossz volt a viszonyuk. Az igazságra voltam azt hiszem kíváncsi, ha szembesítem vele, mit hallottam róla, majd kisül, mi is az igaz. Ha tud magyarázatot adni, az általam érthetetlen véleményre, akkor majd én is megértem.
