2009. október 12., hétfő

Rendezői napló

(Ezek a részletek azokból a jegyzetekből valók, amiket az olvasó- és értelmezőpróbákra készülve írtam össze, elsősorban saját magam számára emlékeztetőül, hogy mikről szeretnék beszélni, illetve beszélgetni a társulattal, mikor elkezdjük a próbákat, másodsorban a dramaturgunk, Zsófi számára, akivel együtt készültünk, húztuk a szöveget, vitatkoztunk róla, kerestünk forrásokat hozzá. - JB.)

A végítéletben is ténylegesen egyetlen ember mulasztása okozza a katasztrófát, Hudetzé. De ebben közrejátszik, hogy egyedül van az állomáson, mindenre neki kell figyelnie. Közrejátszik Anna csókja, amivel összezavarja. Anna csókjában pedig közrejátszanak a falubeli pletykák, amiket otthon is hall, a pecsét, ami Hudetznéra ütöttek. Anna önkéntelenül, szemtelen módon a falu nevében provokálja Hudetzet. Az okok összetettek, és egymásból következnek, Anna így magyarázza őket:
„Elfelejtett jelezni, mert én megcsókoltam, de én soha meg nem csókolom, ha nincs felesége, akit sosem szeretett...”
Sőt, amiről Anna nem beszél: vajon miért különösen érzékeny Hudetzné féltékenységére? - Mert őrá is féltékeny valaki; Ferdinand, a barátja.
Kérdés, hogy attól, hogy valakinek egy negatív tette megmagyarázható egy korábbi, az ő hatáskörén kívül eső körülmény alapján (pl akinek a szülei verik, ő is verni fogja a gyerekeit), attól csökken-e a felelőssége. Van-e kitérés, szabad választás.
Mi az egyén felelőssége a közösségi nyomással szemben?

Hudeztet ünneplik, nem vallhatja be már a tettét. Meg kell győznie magát is arról, hogy nem is követett el bűnt. Ebben segítségére van a közvélemény, hiszen amit mindenki mond, az úgy van. Annának szinte emlékeztetnie kell arra, hogy mi történt. Anna egyedül marad a valóságról való tudásával.
Felvágott nyelvű lány, de nem romlottan, hanem mint egy gyerek, kimondja, ami botrányos. Provokál, de nem aljasan, hanem naivan.
A naiv hibából lesz a katasztrófa, ez az, ami Annát felnőtté érleli. A történet többek között Anna felnövéséről szól. Mindig ez a folyamat, ahhoz hogy valaki érett felnőtté váljon; csak jó esetben kicsiben, hibákat követünk el, amiket értékelünk, levonjuk a tanulságokat, változtatunk azon, ahogy élünk. Ez egy végzetes hiba, ami radikálisan változtat meg sorsokat.
Anna az aki szembenéz a felelősségével. Hudetz elnyomja, ő hívja el Hudetzet beszélni róla. A fiatal Annának még van tere, hogy fejlődjön, változtasson, Hudetznek már nincs, ő egy érett felnőtt, annak a tudatában, hogy tudja, mit miért tesz. Ezért lehetetlen szembenéznie a radikális hibával, a személyiségét alapjaiban rendíti meg. Ő egy kötelességtudó hivatalnok, akkor hogy követhetne ekkora hibát? Hibákat? Hiszen nem csak a vonatkatasztrófát okozta a tévedése, hanem a házassága tönkremenését is. Az már korábban tönkrement, de ugye azzal sem tudott szembenézni, azt is elfojtotta.

A próbákon eleinte soknak kell lenni. Meg kell keresni egy szereplő belső állapotának és motivációjának lényegét, és azt nagyított, szélsőséges képekben megfogalmazni. Mi az, amit ezekből a képekből tudunk használni majd. (Mondok egy példát: Hogy lehet a féltékenységet szélsőséges színpadi képekben megfogalmazni? Ferdinand is féltékeny Annára, Hudetzné is Hudeztre. Ferdinand nem akarja, hogy mást észrevegyen, másra ránézzen: eltakarja a szemét, szemellenzőt csinál neki, ruhadarabot, kendőt tesz a fejére - esetleg úgy takarja el a szemét a tenyerével, ahogy a lovaknak szokták, hogy ne lásson mást, csak őt. Tánc: igyekszik, folyton úgy helyezkedni, hogy a partnere mást ne láthasson, másra ne tudjon ránézni se - a partner persze kíváncsi, hecceli, vagy akár önkéntelenül is szeretne látni, szeretne „képben lenni” - ebből egy folyamatos helyezkedés - táncikálás alakul ki a jelenet során.)


Meg kell keresni, hogy - ahogy ez a szövegben is megvan - későbbi események már korábban rejtve szerepelnek a színpadon, az előadásban, hogy amikor ténylegesen odaérkezünk hozzájuk, meglepetés-szerű ráismerés legyen a nézőnek, jé hát ez eddig a szemem előtt volt már, csak nem figyeltem rá, nem tudtam mi ez, vagy nem ennek gondoltam. Amolyan színpadi Déja vu.

Gyerekkoromban a nagyanyám szemébe mondtam, hogy miket hallottam róla az anyámtól, akivel rossz volt a viszonyuk. Az igazságra voltam azt hiszem kíváncsi, ha szembesítem vele, mit hallottam róla, majd kisül, mi is az igaz. Ha tud magyarázatot adni, az általam érthetetlen véleményre, akkor majd én is megértem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése