Van Velencében a Dózsepalota fő tanácstermében, ami talán a leghatalmasabb és legtisztább terem, amit életemben láttam, egy óriási festmény. Az egyik falat teljesen kitölti hosszában, magasságában csak azért nem, mert az ajtók fölött kezdődik. Állítólag ez világ egyik legnagyobb olaj / vászon képe. Tintoretto
festette, és az a címe, hogy A paradicsom. Zseniális kép. Úgy ábrázolja a mennyországot, hogy ott csak emberek vannak, semmi más nem látszik kívülük; csak emberek vannak, nekik is többnyire csak a fejük látszik, olyan sokan vannak.Emberek együtt, ez a mennyország.
Azt hiszem, nekem, mint társulatvezetőnek van egy olyan feladatom, hogy azt szervezzem meg, hogy a társulat tagjai egymást állítsák kihívások elé, és egymástól tanuljanak. Egyszóval: hogy jó emberek találkozzanak. A vezető szerepét nem mindent meghatározó irányítónak képzelem, hanem inkább szervezőként, olyan emberként, aki egyfelől kovász, beindítja az embereket, másfelől kontrollálja a folyamatot, hogy jól lehessen együtt lenni. Én úgy látom, erre a két energiára van szükség, ahhoz, hogy egy közösség jól működhessen.
Tudatosan igyekeztem a Föld Színházba egymástól különböző embereket összehívni, és persze, most, amikor egy olyan darabot vettünk elő, ami a lelkiismeret és bűn, túlvilág
és Isten kérdéseit feszegeti, akkor mindenki más világnézeti alapokról indul neki az erről való gondolkodásnak.Mikor Nacsa Nóri jött a Bakelitbe a hétvégénkre interjút csinálni, akkor kérdezte tőlem, hogy jutottunk-e közös nevezőre, vagy lett-e a végeredménye az erről való beszélgetésnek.
Szerintem az eredmény nem a közös nevező, én nem azt várom ettől, hogy egyikünk vagy másikunk a saját magáéhoz hajlítsa a másik gondolkodásmódját.
Nekem az a nagyon izgalmas a színházban - mint a világról való gondolkodás egyik formájában - hogy elméleti, szellemi eseményeknek gyakorlati eredménye születik, érzékekkel fogható. Olyan ez, mint a szerelem: az is egy szellemi folyamat, de megvan a lehetősége, hogy ebből a szellemi viszonyból létrejöjjön egy nagyon komplex jelenség, aminek egy jó része érzéki is. A gyerekre, az új emberre gondolok.
Vagyis, egy szerelemben születő gyerek nemcsak egy jelkép, egy egyszerűsített leképeződése a két szerető közötti viszonynak, hanem egy olyasvalami, aminek egészen más, az eredeti viszonytól független vonatkozásai is vannak. Mégis a szellemi viszony a teremtője - de dimenzióváltás történik az életrehívás során. (Ezért zseniális megoldás az, ahogy az Ember Tragédiája zárul.)
Ahhoz persze, hogy egy előadás - ez az érzéki eredmény megszülessen - szükség van, arra, hogy kialakuljon egy dialógus, aminek során megbeszéljük, hogy miről gondolkodunk hasonlóan, és miről másképp. A párhuzamosságkat is, a különbségeket is bele lehet szűrni az előadás anyagába, de ehhez értenem kell a másikat.
Az a jó abban, amit csinálunk, hogy a megértésre nem egy elvont szellemi idea miatt van szükség, hanem praktikus okok miatt. Érzékeinknek kiszolgáltatott emberek vagyunk - az érzékelhető praktikum jószerivel nagyobb hatalom, mint egy testetlen idea.
Arra van szükségünk tehát, hogy fel tudjunk tenni kérdéseket egymásnak, és hogy a saját gondolkodásmódom kitaposott ösvényeiről le-le tudjak térni, kíváncsi legyek a másik ember járására, tempójára, szívesen kövessem egy darabon az ő lába nyomát.
A másik gondolkodásmódjának a megértésére itt egy hasonlatot használtam: a lába nyomába eredni. Ez a hasonlat azért jó, mert arról beszél, amit én a társulattal való munkából tapasztaltam meg: a megértés gyakran nem szellemi, hanem fizikai módon történik meg. Az eredmény pedig, ami születik gyakorlati - ez a színpadi munka -, ez a lenyomata a párbeszédünknek, egyszóval valamilyen szellemi tevékenységnek, a közös párbeszédünknek gyakorlati, érzékekkel megtapasztalható lesz az eredménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése